Mad Max – A harag útja

Kevés olyan műfaj van, amit annyira kedvelek, mint a posztapokaliptikus filmek. A kietlen és reménytelen világ, ahol tombol az erőszak, ahol csak az erős marad meg, ahol a kegyelem gyengeség,
ahol ölsz vagy téged ölnek, ahol az emberség megőrzése majdhogynem lehetetlen. Egy ilyen világot vázolt fel George Miller 1979-ben, amikor megrendezte a Mad Max című filmet.
De pontosan ki is ez az ember. Ezt az első három filmből tudjuk meg. Max Rockathansky rendőr egy olyan világban, amit már az erőszak ural. Igyekszik fenntartani a rendet, minek semmi értelme már.
Az első film végén elveszíti családját és nem marad más számára, mit elveszíthet, mint élete és ezzel szorosan összefonódó egyetlen értéktárgya, V8-as legendás kocsija. Ebben a világban semmi sem fontosabb a benzinnél. Ezért megy a harc, többet ér az életnél, a lőszernél, mindennél.
Az első filmet még kettő másik követte, miknek története nem is annyira fontos a Harag útja szempontjából, de a felvezetés szempontjából fontosnak tartottam, hogy megismertesselek ezzel a karakterrel.
A történet nagyon egyszerű. Max-et elfogja Halhatlatan Joe belterjes serege. Joe birtokolja vizet és ez azon kevés helyek egyike, ahol az élet „burjánzik”. Egy kereskedelmi út balul sül el és elkezdődik a végeláthatatlan üldözés és akció, melybe Max akarata ellenére belekapcsolódik.
A történettől senki se várja, hogy tele lesz csavarokkal, mély témákat boncolgatna. Lineáris és követhető, pont amilyennek lennie kell. De mitől olyan kiemelkedő egy ilyen egyszerű film?
A látványtól és a hangulattól. George Miller olyan látványos filmet tett oda az asztalra, ami iskolapéldája az akciófilm zsánernek. Számtalan olyan filmet látunk, aminek jelenetei szét van vágva és semmit se látunk csak pillanatokat. És persze a költséghatékony szemfényvesztés, a CGI. Miller tudta, hogy az ember nem átverhető és nem mindenkit nyűgöz le, ha tudja, minden, amit lát, egy
szép berendezett stúdióban felvett, zöldhátteres mutatvány. Tehát, Miller amire lehetőség volt azt megépített. A hatalmas Hadivas valóban kint repeszt a sivatagban, a hosszú rudakon billegő örültek, valóban ott vannak, Tom Hardy ki van kötve a kocsi elejére és nyeli a homokot. Tehát a látottak 80%-a valóban megtörtént. Vágatlan üldözések és összecsapásokat látunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem látunk CGI jelenteket. De ezek olyan minőségűek, hogy az ember ereiben megfagy a vér. Amikor a konvoj a homokviharba kerül, és az óriási tornádó beszippantja az autókat és felrobbannak, az olyan látványos, hogy az ember az állát keresi.
Másik pillére a filmnek az atmoszféra. A felvezetésben megfogalmazott világ, itt olyan csontig hatoló, mit kevés filmben láttam korábban. Az emberek a V8-as motort imádják. Mielőtt a belterjesek öngyilkos merényletbe kezdenek, krómmal fújják tele az szájukat. Az őrületük számukra az egyetlen esély, hogy a Valhallába kerülhessenek. Ez vezeti őket a „megváltásuk” felé. A kietlen pusztaság, mit Ausztrália biztosít tükrözi az emberi reménytelenséget és a kilátástalanságot. Az emberek eltorzultsága groteszk módon hozzátesz a hangulathoz. Végtaghiány, vakság, tumor borítja az embereket, kiknek csak az életük maradt, mit elveszíthetnek.
A film egy percre sem áll meg, az első perctől pörög egészen a végéig és amikor a kép elsötétül az ember azt kívánja, bár lenne még. Sokan - köztük én is – várják, mikor láthatják újra Tom Hardy-t Max bőrében.
Összegezve, egy végtelen látványos, atmoszférikus filmélmény egy elpusztult világban, mit az erőszak és őrölet ural.