Az árok

Sajnos be kell látnunk, Hollywood belefáradt abba, hogy filmjeiben túl sok erőfeszítést tegyen. Sablonos történetek, egysíkú karakterek várnak ránk, csak más köntösbe. A horror filmek terén az tapasztalható, hogy nem akarja megijeszteni a nézőt, beéri azzal, hogy csak ijesztegeti. Az elmúlt évek legtöbb horrorja kimerült abban, hogy valami démoni lény kisért, megszáll és hasonlók. Azonban, ha az ember egy kicsit földhözragadtabb horrort lát, az teljesen más hatást ér el. A Vaksötét című filmben egy vak veterán jelentett veszélyt, Michael Myers a Halloween gonosza is egy egyszerű ember. Vagy ha gyerekkori félelmeinket hozzák elő, szintén sokkal kézelfoghatóbb és valóságosabb. Például új személyes kedvencem, a Láthatatlan Ember, ami bár nem horror kategóriában indult, mégis képes a frászt hozni az emberre. Hányan féltünk gyerekként attól, hogy nem vagyunk egyedül a szobában, csak nem látjuk? Hasonló érzés fogott el akkor, amikor Az Árok című filmet néztem.
A történet szerint az óceán mélyén egy hatalmas olajfúró bázis van. Ez a bázis 11 kilométer mélyen nyeri ki az olajat a fenéken. Ilyen mélyen teljes sötétség és ismeretlen veszélyek uralkodnak. Azonban a torony elkezd módszeresen felrobbanni egy mélytengeri földrengés miatt. Egy kisebb túlélőkből álló csapat verbuválódik és kiderül, az egyetlen megoldás, ha egy másik bázisra átmennek, ahol még vannak működő menekülő kapszulák. Viszont ez a létesítmény 1500 méterre van, így át kell vágni a tenger fenekén, ahol ember sose tette még a lábát. Mint sejthető, nem a darabjaira hulló bázis a legnagyobb veszély, ami rájuk leselkedik.
Be kell vallanom, nekem nagyon ijesztő film volt. Ugyanakkor nagyon tetszett, pár hibája ellenére is.
Sajnos itt is egysíkú karaktereket kaptunk. Van egy folyton poénkodó karakter, akinek van talán kettő egész jó vicce, de többnyire csak úgy van. Nem tesz hozzá sokat a történethez. Van a folyamatosan aggódó ázsiai karakter, az afroamerikai, a tapasztalt kapitány, egy másik karakter, akit a film felétől csak húznak a földön. Valamint főhősünk, akit Kristen Stewart alakít. Ő az egyetlen karakter, akinek mondhatni jó áll ez az egysíkúság, mert egy nagyon Ellen Ripley kaliber. Elszánt és harcias, akiben ott van élni akarás, de nem fél meghozni az áldozatot mások életben maradásáért.
Másik negatívum, amit fel lehet róni, az a vége. A film, mondhatni minimalizmusához képest az utolsó pár perc túl lett tolva. Minimalizmus alatt annyi értek, hogy maga a játékidő nem több mint 125 perc, valamint a hét említett karakter mellett további kettő szereplőt mozgat a cselekmény, akikre nem is emlékszem. Egy ilyen stílusú filmhez egy Lovecraft szerű nagy szörny nem igazán illik.
De ezek nem rontanak sokat a filmen. Nagyon tetszett a film vizuális oldala. A nyitójelenet, az üres folyosókkal egy az egyben Nyolcadik utas áthallás. A szkafandernek is beillő búvárruha az űr fenyegetően üres hangulatát kölcsönzik. Ha már Alien áthallásoknál tartok, érdekes, hogy a karakterek is éppen heten vannak. Ami még levett a lábamról az a kamerakezelés. Van egy rész, amikor az omladék alatt kúsznak szereplőink. Ez a 4 perces rész olyan klausztrofób pillanatokat okozott, amit korábban egy film sem ért el. Végig olyan érzése van tőle az embernek, mintha mi is ott préselnénk át magunkat a hajdani irányító szoba felismerhetetlenségig pusztult maradványai között. Ez a módszer tesz egyes jelenteket ijesztővé, amik talán a megszokott és bevett technika használatával átlagos pillanatok lennének. Apróság, de olykor vízcseppek vannak a kamerán, ami szintén hangulatteremtő.
Végül, még meg kell említenem a kezdést. A filmben a bázis pusztulása az első három percben elkezdődik és ez a pörgés a záró jelenetig tart. Emiatt amint meglátjuk a stáblistát az emberben egyfajta üresség és izgalom lesz úrrá. És ezért nézünk filmeket. Hogy amikor vége, amikor lezárul egy történet, a gondolatainkba tovább pörögjön, ezzel a nézőt is a cselekmény részévé tegye.
Ezek alapján nagyon örülnék, ha William Eubank rendezné a következő Alien filmet, ami segítene elfelejteni a Covenant szörnyű perceit.